Végre elhittem

Nehéz kitörni az ördögi körből, engem ugyanis úgy nevelt az anyukám, hogy soha nem mutassam ki, ha szomorú vagyok vagy fáj valami, hiszen nincs is nagyobb szégyen a gyengeségnél és az elesettségnél. Nekem mindig erősnek kellett látszanom, soha nem panaszkodhattam, nem sírhattam. Még a legszomorúbb napjaimon is inkább mosolyogtam, mert azt sulykolták belém, hogy az igazán erős ember semmilyen körülmények között nem mutatja ki az érzelmeit.

A húszas éveim közepén jártam, amikor az akkori páromtól terhes lettem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez előfordulhat velem, hosszú percekig néztem a pozitív tesztemet, mire elhittem, hogy egy apró élet növekszik a pocakomban. Küzdelmes hetek és hónapok vártak ránk. Sem a párom, sem én nem voltunk érettek arra, hogy szülővé váljunk. A nyolcadik hónapom elején a kisbabánk meghalt, és a mai napig nem derült ki, hogy miért nem akart élni tovább. Örökre az emlékezetembe égett az a pillanat, amikor az ultrahangon a doktornő részvéttel a szemében közölte velem: sajnálom, de már nem él…

Egy ilyen traumából felállni nagyon nehéz! Az ember tele van önváddal és kérdésekkel, vajon mi történt és miért alakult így? És még a nehéznél is nehezebb, ha közben keménynek akar mutatkozni. Olyan erős nőnek, akit semmi sem tud megtörni, gyengévé tenni. Azokban a hónapokban görcsösen erős akartam lenni, de minél jobban erőltettem a jókedvet, annál kevésbé ment a színlelés. Korábban úgy éreztem, hogy egy Nap izzik bennem, ám ebben az időszakban ez szép lassan teljesen kihunyt, szürke, színtelen golyóvá vált. A mosolyom inkább vicsor, a jókedvem pedig szánalmas és erőltetett volt. Rá kellett ébrednem, hogy ez nem mehet így tovább. Ki kellett öntenem a szívem, meg kellett engednem magamnak, hogy összeroskadjak, hogy megéljem a bánatomat. El kellett hinnem, hogy nem vagyok gyenge, csupán az engem ért trauma miatt depressziós lettem. Nagyon nehéz feladat volt, át kellett írnom az összes otthonról hozott tanítást. Nem ment könnyen, de idővel sikerült.

Most, hogy körülöttünk minden bizonytalan, és úgy tűnik, mintha szép lassan elveszítenénk a kapaszkodóinkat, sokat segít nekem ez a tapasztalás. Fel merem vállalni, ha megijedek attól, hogy mi vár ránk, ki tudom mondani, hogy igenis félek tőle, hogy mit hoz a közeljövő. A barátaimmal át tudom beszélni, mi az, ami aggodalommal tölt el, és még azt sem szégyellem, ha tartósan rosszkedvűvé válok a jelenlegi helyzettől. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, és mások is hasonló cipőben járnak. Nem vagyunk gyengék, csupán hatással vannak ránk az események, és ha ezt nem titkoljuk, akkor már félig sikerrel is jártunk a depresszió elleni küzdelemben.