Megfogadtam, hogy a második negatív tesztemig nem beszélek a harcomról, amit a koronavírussal és a magányommal vívtam az elmúlt hetekben. Ám most boldogan jelentem, a második tesztem is negatív lett, és mivel a történetem sokakat érinthet, és hátha még tanulsággal is szolgálhat, megosztom veletek a kálváriámat.

32 éves életerős, egyedülálló nő vagyok, aki a végsőkig hitte, hogy őt nem fogja legyűrni a koronavírus. Elbizakodottan azt gondoltam, ha el is kapom a vírust, biztosan könnyedén átvészelem. Csakhogy ez egyáltalán nem így történt. Hirtelen lettem lázas, nagyon hamar levert a lábamról a betegség, és bár a fájdalmas tünetekkel „csak” két hétig harcoltam, négy héten át nem hagyhattam el az otthonom, mert újra és újra pozitív lett a tesztem.

Említettem, szingli csaj vagyok, két éve nincs társam. Annyira megviselt a legutóbbi szakításom, hogy nem álltam még készen új párkapcsolatra. Ennek hiányát nem is éreztem, mert folyton emberek között mozogtam. A karantén alatt azonban napokig tehetetlenül feküdtem otthon, egy teremtett lélek sem volt a közelemben. Az ajtóm elé két naponta ennivalót rakott le a családom, ilyenkor tudtunk néhány szót váltani, de talán ez még inkább fokozta az elszigeteltség érzését bennem. Az a nő, aki pár héttel korábban a társaság középpontjában csillogott, otthon, magányosan, erőtlenül válaszolgatott a családjának, akiket nem érinthetett meg, maximum az ajtóra szerelt kukucskálón át láthatott. Néha úgy véltem, az életemnek igazából nincs értelme. Enni sem volt kedvem, de nem is esett jól az étel. A folyton változó tünetek miatt soha nem tudhattam, mi fog történni velem a következő napon. A bizonytalanság és a magány minden fájdalomnál rosszabb volt számomra. Amikor mélypontra kerültem, és úgy éreztem, teljesen kilátástalan a helyzetem és sosem fogom visszakapni a régi életemet, váratlanul különös üzentet kaptam a messengeren.