Blogsorozat a váratlan szituációkra
Vegyük észre a jeleket és vegyük komolyan a problémát! A depresszió ezerarcú betegség, számos testi-lelki tünettel, emiatt nehéz azonosítani. De ha valaki örökösen fáradt, vagy állandó fejfájásról, álmatlanságról panaszkodik, étvágytalan, és nem leli kedvét korábban örömteli időtöltésében, kezdjünk gyanakodni. Figyeljünk az ilyen elejtett mondatokra: „Semminek nincs értelme”, „Minek is élek…” – mert ezek depresszióra figyelmeztethetnek
Odafigyelt arra, hogy ne csak este egyen, hanem rendszeresen, a nap minden szakaszában.
Elhatározta, hogy minden nap tevékenykedni fog legalább 4-5 órát. Naponta járt bevásárolni, főzött magának, elment edzeni a konditerembe, találkozott ismerősökkel, ügyeket intézett.
Írt egy listát arról, hogy miket kell elintéznie és megcsinálnia. Amikor mindent ki tudott pipálni, akkor megünnepelte magát.
Egy barátja adott neki orbáncfű-tartalmú Remotiv extrát. Az orbáncfüvet a lélek napsugaraként szokták emlegetni, az enyhe depresszióra való jótékony hatását számos kutatás igazolta. A Remotiv extra recept nélkül kapható a patikában, magas orbáncfű-tartalma révén enyhíti a búskomorságot és javítja a hangulatot. Hozzászokástól, függőségtől sem kell tartani. Ádám jobb kedvű lett a gyógyszertől, amely abban is segített, hogy tartani tudja az általa összeállított napi rutint. Néhány hét elteltével már sokkal jobb volt a kedve, és úgy érezte, szép lassan visszatér az energiája. Már alig várta, hogy végre elutazhasson Afrikába.
2020 legnagyobb öröme: kávézás a kerthelyiségben
„Ugyan már, ne hülyéskedj, végre nevetünk egy nagyot, finom kávét szürcsölgetünk, és süti majd az arcunkat a nap. Mindenki hasonló cipőben jár, senkinek nincs most tökéletes alakja és frizurája, ezzel ne foglalkozz – bíztatott a barátnőm.
Kávézás után benéztünk pár üzletbe is, majd elsétáltunk a kedvenc parkunkba. Este hazafelement úgy éreztem magam, mint akit teljesen kicseréltek. Nyoma sem volt annak a szorongó, rossz kedvű, nőnek, aki az elmúlt két hónapban bennem lakott. Eddig kicsit közhelyesnek gondoltam, ám ezen a délutánon megbizonyosodtam róla, hogy semmi sem tehet minket olyan boldoggá, mint az élet apró örömei.
Vissza az életbe ?
Hat hét reményvesztettség, bizonytalanság és rosszkedv után újra éledezik a remény. A hat hete tartó bezártságot nem csak a két gyerekünk, hanem a férjem és én is rosszul viseltük. Érzékeny típus vagyok, aki hamar magába szívja a környezete negatív érzéseit, és nem tud szabadulni tőlük. Így volt ez most is, a családom minden nyűgjét, baját átéreztem, és a rossz érzések tovább keringtek bennem. Közben aggódtam a munkahelyemért, a jövőnkért, az idős szüleimért is. Folyton rosszkedvű voltam és levert.
A férjem megelégelte a búskomorságomat, és vicces házimozi-estet tartott otthon. Mind a négyen felöltöztünk utcai ruhába, mintha valóban moziba mennénk, majd egy-egy adag pattogatott kukoricával bevonultunk a nappaliba.
Megnéztük a 80-as 90-es évek egyik legsikeresebb filmjét, a Vissza a jövőbent. A filmben a főszereplő egy időutazó autó segítségével visszatér a múltba, ahol a szüleivel találkozik, majd izgalmas kalandok után visszajut a jövőbe, vagyis a jelenbe.
A film végén megkérdeztük a gyerekeket, hogy ők hova utaznának, ha lenne egy ilyen autójuk. Mind a ketten azt felelték, hogy ők oda, ahol hat héttel ezelőtt voltak, az életbe. Rájöttem, hogy ezzel én sem vagyok másként. Nem vágyom nagy dolgokra, csak arra, hogy egy kicsit szabadabban mozoghassak, és hogy újra jobb kedvű legyek. A közös filmnézés jót tett, kihúzott a sötét örvényből, ahova az utóbbi hetekben kerültem. Rá kellett jönnöm, hogy az élet apró örörmeit soha nem szabad felednünk. Egy közös családi este után máris szebbnek látom a jelent és kevésbé bizonytalannak a jövőt.
A házsártos szomszédom segített a magányomon: egy szingli nő története a bezártságról
A házunkban jóformán alig ismertem a szomszédaimat, kivéve a mellettem lakó házsártos idős nénit, aki mindig talált kifogásolni valót bennem. Hol azért korholt, mert összesaraztam a folyosót, hol túl hangosan zörögtem a kulcsaimmal. Egyszer még azért is rám szólt, mert megijesztettem a cicáját, amikor kiléptem az ajtón a folyosóra. A néni 70 év körüli, és épp olyan magányos, mint én.
Három hete dolgoztam már itthonról, és kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Napközben sokféle rossz gondolat kavargott a fejemben, esténként pedig szorongva feküdtem le az ágyamba. A bezártság ébresztett rá igazán, hogy mennyire egyedül vagyok. Egyre kedvtelenebbé váltam, nem láttam az élet célját. És akkor történt valami.
Egy nap az idős szomszédom megállított a folyosón. A néni az ajtaja kisablakán át dugta ki váratlanul a fejét, és megkért, vásároljak be neki pár dolgot. Kezdetben vonakodtam, nem tudtam, ugyan miért tegyek jót az asszonnyal, aki annyi borsot tört az orrom alá. Végül beadtam a derekam. Magam is csodálkoztam rajta, de a segítségnyújtás pozitív érzésekkel töltött el.
Másnap reggel egy rövidke levél és néhány alufóliába csomagolt pogácsa várt a kilincsemre akasztva. A néni rakta oda hálája jeléül. Azóta mindennap bekopogok az ajtaja kisablakán. Vásárlok neki a boltból, majd pár percet beszélgetünk. Bevallom, várom ezeket az alkalmakat, mert mindkettőnk magányán és rossz hangulatán enyhít ez a pár perces napi kapcsolat. A néni a bizalmába avatott, és egyre több titkot tár fel a múltjából. Kiderült, hogy volt egy vőlegénye, aki autóbalesetben váratlanul meghalt. Soha nem tudta elfelejteni a férfit, ezért inkább a magányt választotta, és egykori szerelme emlékével öregedett meg. Talán a magány és a keserű emlékek tették kötekedővé? Nem tudom. Amióta beszélgetünk, egészen kedves lett, és már nem zavarja a kulcsaim zörgése sem…
Hadat üzentem a szorongásnak! Rosszkedv és félelem, csak azért is legyőzlek
Negyedik hete ülök itthon bezárva, és a kezdeti lelkesedésem lassan búskomorságba váltott. Az utóbbi időben úgy éreztem, hogy az alváson, az evésen, a munkán és a filmnézésen kívül semmihez sincs kedvem. Muszáj összeszednem magam, hiszen minél mélyebbre süllyedek az önsajnálat mocsarában, annál inkább hatalmukba kerítenek a rossz gondolatok és a régen eltemetett gondok. Újra rágom a körmömet, szorongok, és úgy érzem, folyton félek valamitől. Félek a magánytól és az elszigetelődéstől. Rettegek, hogy csúnya vagyok, és hamarosan nagyon meg fog öregedni az arcom. Attól is félek, hogy értéktelen vagyok, olyan ember, akit nem lehet szeretni.
Ma délelőtt úgy döntöttem, nem akarok szomorkodni tovább, és hadat üzentem a szorongásomnak. Elhatároztam, hogy legyőzöm a rosszkedvemet és a félelmeimet. Elővettem a régi naplómat, és pontokba foglaltam össze, mit kell tennem, hogy megnyerjem ezt a „háborút”:
1.
2.
A naplómba leírtam azokat a tulajdonságokat, amelyeket szeretek magamon. Próbálok ezekre a jó tulajdonságaimra figyelni, a „rosszakat” pedig elfogadni.
3.
Arra összpontosítok, amim van, és nem arra, amim nincs. Összegyűjtöttem az eredményeket, amelyeket már elértem az életben: meglepődtem, milyen hosszú lett a listám! Úgy érzem, hálásnak kell lennem, amiért mindez sikerült. Van lakásom, ahol úgy élek, ahogy én akarok, és van munkám, amit nagyon szeretek. Ez már önmagában két olyan dolog, amit meg kell becsülnöm. A szüleim szeretnek engem, és a barátaim is.
4.
Tudatosítottam magamban, hogy semmi sem tart örökké, tehát a bezártságomnak is egyszer vége lesz.
5.
6.
Leírtam azt is, hogy kik a barátaim és milyen sokat köszönhetek nekik. Elhatároztam, hogy folyamatosan tartom velük a kapcsolatot. Mostanában előfordult, hogy nem vettem fel a telefont, nem fogadtam a hívásukat.
7.
Elővettem a futócipőmet. Évek óta nem mozogtam, de most eldöntöttem, hogy kora reggel, amikor nincsenek még emberek az utcán, futok pár kört a ház körül.
Segítő tippek: hogyan keveredjünk ki a rémisztő hírek hálójából?
Korábban azért látogattuk a közösségi oldalakat, hogy elüssük a szabadidőnket, kikapcsolódjunk, és a barátainkkal cseveghessünk. Mára azonban ez funkció átalakult, hiszen a közösségi média és az internet első számú hírforrásunkká vált. A különböző felületeket elárasztják a legfrissebb hírek, a személyes élményeket tartalmazó posztok, ám ezzel együtt a bizonytalan eredetű kattintásvadász cikkek és apokaliptikus jövőt vázoló összeesküvés-elméletek is egyre nagyobb teret nyernek. Mit tehetünk azért, hogy tájékozottak legyünk, mégse vesszünk el a rémisztő hírek hálójában?
Fontos, hogy utánajárjunk a legfontosabb tényeknek, és megértsük a hírek alapját. Önmagában már ez is csökkenti a stresszt: ha tisztában vagyunk a tényekkel, ez megvéd minket attól, hogy bedőljünk a világvégét hirdető összeesküvés-elméleteknek.
Válasszunk ki néhány, számunkra hiteles híroldalt, és főleg azokat olvassuk. Nézzünk utána, hogy a közösségi médiában terjedő (rém)hírnek mi a forrása, honnan származik, mielőtt elhinnénk a tartalmát.
Csökkentsük az időt, amit hírek olvasásával töltünk. Jelöljünk ki egy idősávot, amikor olvasunk, tájékozódunk, a nap többi részében pedig próbáljuk meg mással lekötni a figyelmünket.
Tartsunk olyan órákat, amikor nem nézünk rá egyik közösségi médiás oldalunkra sem. Legyen stratégiánk, ne olvassuk el olyan ismerőseink hozzászólásait, akikről tudjuk, hogy szeretnek „rémhíreket” terjeszteni.
Nézegessünk mémeket! A vicces képek segítenek nekünk abban, hogy nevetéssel dolgozhassuk fel a nehéz helyzeteket. Vannak ugyan mémek, amelyek megosztóak, ám a legtöbbjük ártalmatlan, és jókedvre derít.
Megviseli a krízis és a bezártság a gyerekemet? Egy anyuka és 8 éves lányának története
Mi szülők is nagyon nehezen dolgozzuk fel a hirtelen változást, ami bekövetkezett az életünkben. Három hete még együtt trécseltünk a játszótéren a többi anyukával, miközben a a futkosó, csintalankodó gyerekeinkben gyönyörködtünk. Eltelt három hét, és olyan távolinak tűnik ez a játszótéri élmény, mintha évekkel ezelőtt történt volna. A lakásaink foglyai lettünk, maximum a boltba mozdulunk ki, és az utcára is csak egy kis séta erejéig merészkedünk le. Kezdetben még érdekesnek tűnt az otthoni lét, megannyi ötletem volt, mit fogok végre megtenni, amire a rohanó életmódunk miatt nem volt időnk. Három heti bezártság után azonban kezdem elveszíteni a motivációm, és az életkedvemet is. A kiszámíthatatlan jövő bizonytalanná, feszültté tesz, és attól tartok ez rossz hatással van a családtagjaimra is.
Nyolcéves kislányom, Julcsi, napról napra nehezebben érti, tűri azt, ami vele történik. Az első hét izgalma után kezdi elveszíteni a lelkesedését, és úrrá lesz rajta a levertség, a kedvtelenség. Már nem vicces reggelente anyával együtt ugrabugrálni a tanító nénik által küldött tornára, és az sem érdekes már, hogy nem kell korán kelni, kapkodni, időben elindulni. Julcsin a szorongás jeleit veszem észre.
A kislányom mindig szeretett beszélni, mondhatni egész nap be nem állt a szája. Most alig hallom a hangját, mindig szomorú. Soha életében nem aludt olyan sokat, mint mostanában, és ha éppen nem alszik, vagy tanul, akkor biztosan éhes. Próbálok vele minél többet játszani, beszélgetni, de életemben először nem tudok rá hatni, anyaként tehetetlennek érzem magam. Szeretném, ha lenne egy varázsszemüvegem, amivel beleláthatnék a lelkébe, megtudhatnám mi zajlik benne, milyen gondolatok foglalkoztatják, mik a félelmei, mire lenne szüksége.
Az egyik osztálytársának anyukája szerint a gyerekekhez is eljutnak a hírek, őket is foglalkoztatják a világ dolgai, és azt is megérzik, ha mi szülők bizonytalanok vagyunk. Valószínűleg Julcsi is érzi a bennünk lévő bizonytalanságot, az összes feszültségünket, ám ha soha nem beszélünk róla, és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, nem tud mit kezdeni vele. Tegnap este bepisilt. Évek óta nem fordult elő hasonló. Éppen ezért úgy döntöttem, megfogadom az anyuka tanácsát, leülök Julcsival beszélgetni, és megkérdezem, mi nyomja a lelkét. Őszinte leszek, és minden kérdésére válaszolni fogok.
A hétköznapokban akármennyire is nehéz, megpróbálom tartani a napirendünket, egészséges ételeket enni, és vidámságot sugározni. Rendeltem pár virágpalántát, amit elültetünk az erkélyünkön. A locsolgatás, a gondozás biztosan tetszeni fog Julcsinak. Esténként újra mesélni kezdek, úgy, mint régen, amikor még óvodába járt. Nem könyvből olvasom a mesét, hanem én találom ki a szereplőket és a helyszíneket, a történetek a mi kis életünkről szólnak majd, az örömeinkről és a konfliktusainkról.
Most szinte lehetetlen küldetésnek tűnik, mégis bízom benne, hogy sikerül visszakapnom az én cserfes kislányomat.
Néhány egyszerű tanács, amely segít elűzni a depressziót nehéz helyzetekben
Ha az, amit állandónak hittünk megszűnt, ha nem találjuk a kapaszkodókat, és úgy érezzük, eltűnt a stabilitás az életünkből, könnyen úrrá lehet rajtunk a szorongás és a depresszió. De ha megfogadunk néhány jó tanácsot, akkor kézbe vehetjük a saját életünk irányítását és elűzhetjük a bizonytalanságot.
Reggel, amikor felkelünk, adjunk hálát, amiért körülöttünk minden rendben van. Keressünk pozitív dolgokat, örüljünk annak, hogy besüt az ablakunkon a nap, virágoznak a fák, vagy hogy a párunk, vagy bármely családtagunk mellettünk van.
Tűzzünk ki egy célt! Ne olyan célra gondoljunk, ami most megvalósíthatatlan, hanem valamilyen apróságra, amit biztosan el tudunk végezni a nap végéig. Ha sikerül megtennünk, örömmel fog eltölteni minket, és növeli az önbizalmunkat.
Ha lehet, olvassunk vicces dolgokat, például mémeket, olyanokat, amelyek mosolyt csalnak az arcunkra. Fontos, hogy a nehezebb időszakokban is megőrizzük a humorérzékünket. Nevetni nem szentségtörés, a nevetés mindig pozitív energiával tölt fel.
Alakítsuk ki a bizalom körét, legyenek olyan emberek, akikkel tudunk beszélgetni, akiknek el tudjuk mondani a legbelsőbb félelmeinket is. Ha éppen nincs semmihez sem kedvünk, vagy úgy érezzük, itt a világvége, nyugodtan mondjuk el nekik, és engedjük, hogy segítsenek nekünk.
Próbáljunk meg mozgásban maradni, találjunk olyan tornát, amely a kedvünkre van. A házimunka is mozgással jár: töröljük le a port a legmagasabb szekrényről, mossuk fel a fürdőszobát, guggolva töröljük át a fiókokat. A mozgástól emelkedik a dopaminszintünk és jobb lesz a hangulatunk.
Krízis, azaz válság idején
Az egyik legijesztőbb érzés a bizonytalanság, a kontroll elvesztése, amikor azt gondoljuk, hogy nekünk már nincs hatásunk semmire, véletlenszerűen zajlanak körülöttünk az események. Jó, ha tudunk venni egy nagy levegőt és utána, még mielőtt a szorongás úrrá lenne rajtunk, át tudjuk gondolni, mi az, ami felett nem veszítettük el az irányítást, amit továbbra is úgy tudunk csinálni, mint korábban.
Az ember alapvetően társas lény, tehát mindannyian alkatunktól függetlenül félünk attól, hogy elszigetelődünk, magunkra maradunk. Válság idején is jó, ha tartjuk egymással a kapcsolatot. Néhány üzenetváltás, kamerás beszélgetés is jót tehet, ha magunkra maradtunk. Fontos, hogy valakinek el tudjuk mondani a félelmeinket.
Ha van egy kialakult napirendünk, kevésbé érezzük magunkat elveszettnek. Legyen egy-két fix pont, döntsük el, hogy mikor ébredünk reggel, és mikor fekszünk le este. Nap elején pedig határozzunk meg pár feladatot magunknak, amit mindenképpen végezzünk el.
Ha körülöttünk bizonytalanná válik minden, nem könnyű kikapcsolódni, olyan tevékenységeket végezni, amelyek megnyugtatják a lelkünket. Ha tornázni szeretünk, keressünk olyan gyakorlatokat az interneten, amelyek lekötnek vagy ellazítanak. Nézzünk vidám, humoros, pozitív kicsengésű filmeket. Ebben az időszakban írhatunk naplót, visszaemlékezhetünk régi jó dolgokra, de papírra vethetjük a vágyainkat, esetleg a félelmeinket is.